PROLÓGUS

Irgalmatlanul tűzött a Nap a mildenhalli kilövőállomás betonjára. A DSP-15 egyedül állt, csillogott a déli napfényben. A hajó kilövőtornya csak úgy bizsergett az aktivitástól. A visszaszámlálás már vége felé járt.

– Minden jót Fanshawe – szólt John Fielding, az akció tudományos vezetője. – Mire visszatér, én már jóval idősebb leszek magánál.

– Ha a maga otromba fridzsiderje jól működik, Fielding – felelte a hajó kapitánya. – Nem szívesen képzelem el magam mint felderítő a Göncölszekérben, egy csapat szeretetre méltó hóember élén. – A legénységhez fordult. – Hajrá, fiúk! Indulunk. Útközben szépen bedugdoslak benneteket a jégdobozba.

Kezet nyújtott Fieldingnek.

– Ne vágjon olyan aggodalmas arcot. Mi mindnyájan tökéletesen megbízunk az egész gépezetben, – jobb lesz tehát, ha máris a jó öreg irányjelzőjével kezd foglalkozni, aztán meg elkezdi a puncsot kotyvasztani a fogadtatásunkra. Szükség lesz rá. – John Fielding elmosolyodott és megrázta a kezét.

Tubby Fanshawe elindult a felvonó felé. Hirtelen megállt és szigorúan ránézett egy fiatal, lobogó vöröshajú kadétre.

– Ganges! Lelkemre mondom, ez az űregység még viszi valamire. Biztosan eltitkoltad a rangjelzésedet.

– Jó szerencsét, Fanshawe, nem voltam hivatalos a starthoz, de nem bírtam ellenállni a vágynak, hogy lássam az indítást. – A fiatalember csak úgy ragyogott a boldogságtól, hogy felismerték.

– Neked is a legjobbakat öcskös – mondta Fanshawe. – Ne hagyd, hogy a tábornokok lisztté őröljenek. Utolsót intett a kis csoportnak, belépett a liftbe, és eltűnt a hajó orrán, a személyzeti kabinban.

Tizenöt perccel később a rakéta oxigénfelhőbe burkolva felemelkedett, lángokat lövellt, port szórt szét, aztán rátért a Göncölszekér felé vezető pályára, új lapot nyitva a történelemben.